Szaval: Bálint András
Szaval: Latinovits Zoltán
Szaval: Pilinszky János
Szaval: Latinovits Zoltán
Zene: Zlatko Origjanski (mix)
Főoldalra ajánlom !
Ének: Ágnes Vanilla
Főoldalra ajánlom !
Szaval: Latinovits Zoltán
Főoldalra ajánlom !
Ki tudja, miket gondol
egy macska, ha dorombol.
Ki se látszik a gondból.
Kiugrana karomból.
Élete kész karambol.
Szőrből van és koromból,
sok völgyből, kis halomból,
két ég-pupillagombból,
mit – bárki bármit gondol –
ha a lét begorombol,
mindig magára gombol.
S bár a világ künn tombol,
halál csahol a lombból,
úgy néz az álomalomból,
tudatalatti limlomból,
létanalízis-akolból,
mint fény egy csillagatomból.
Messze-magában barangol.
S egy kicsit elborongón
igazít a dorombon,
halálból hangokat hangol,
és dorombol és dorombol.
Főoldalra ajánlom !
Látta nagyanyámat valaki,
amikor kezét a kilincsre tette,
és benyitott a homályos szobába?
Nagyapám már ott feküdt az ágyon,
az utolsó mosoly szája szögletében,
kezét összekulcsolva szépen,
ahogy feküdni szoktak az álmodók,
akiknek szép képeket vetít
a hosszú éjszaka.
Akkor nagyanyám odament az ágyhoz,
és végighúzta kezét a hideg homlokon...
Ki látta azt a kezet,
ráncaiban a nehéz éveket?
És már ment is, nem időzött,
mert dolog volt nagyapám körül,
tenni kellett a gyertyákat, virágot,
ott volt még a tükör is takaratlan.
Meg sem állt a barna fényű kép előtt,
amelyen mirtusszal fején illeszti arcát
ahhoz a szép férfiarchoz.
- Mert olyan szép ember volt a nagyapád,
hogy amikor a boltba belépett...
Ki látta nagyanyámat, amikor piros
arccal cukrot mért a boltban?
Mézszőke copfjai lesöpörték
az elszóródott szemeket a pultról,
és nem mert az ajtóra nézni,
ha az a szép ember lépett be rajta.
Egyszer a kezük összeért,
és sima volt még az a kéz, mint a bársony.
Csak arrébb rebbent, nem menekült,
hanem ott maradt ötven évig,
rebbenésnyire tőle.
Ki látta azokat az éveket?
Ki látta bennük nagyanyámat,
ahogy hordozza csendben terheit,
aztán végül már inkább csak álldogál,
ablaknál, kerítésnél, temetőben,
vagy a buszra várva álldogál
a permetező esőben, könnyű szélben,
és megadóan tűri szótlanul,
ahogy lassan szürke port szór
hajába a hamvadó idő...
Főoldalra ajánlom !
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Főoldalra ajánlom !
Budapesti szép asszonynak
párja nincs, párja nincs,
valahány van, egytül-egyig
drága kincs, drága kincs.
Feje búbján tornyos-bornyos
frizura, frizura,
részletekre vásárolta
az ura, az ura.
Empir-ruha, princessz-ruha
csipke blúz, csipke blúz,
kis kalapja, nagy kalapja
van vagy húsz, van vagy húsz.
Kígyó-cipő, azsúr selyem
harisnya, harisnya,
odahaza meg üres
a tarisznya, tarisznya.
Kávéházban elolvassa
a lapot, a lapot,
így talál a randevúra
alapot, alapot.
"Gentry asszony" álnév alatt
levelez, levelez,
az urát meg úgy hívják,
hogy Abelesz, Abelesz.
Este hatkor moziban ül
az édes, az édes,
szeme, szája, keze, lába
beszédes, beszédes.
A sötétben jól esik
a flörtölés, flörtölés,
odahaza sorsa úgyis
böjtölés, böjtölés.
Udvarlót tart, szeretőt tart
rogyásig, rogyásig,
megy az egyik, jön helyette
a másik, a másik.
A szivébe Jancsi, Pista,
Elemér, Elemér,
s még vagy három kényelmesen
belefér, belefér.
Magát méltsás asszonyomnak
hivatja, hivatja,
mikor meghal, egész város
siratja, siratja.
Kis angyalok menyországba
viszik őt, viszik őt,
mint közismert, tisztességes
úri nőt, úri nőt.
Főoldalra ajánlom !
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
Főoldalra ajánlom !
Valahol még várnak rám
valahol egy hang még szólít engem
valahol egy hely, hol nincs többé már
ami bánthat, ami fáj
csak a szél lejtheti táncát
valahol - biztosan érzem -
szívem rátalál
s valahol tán ő is vár.
Főoldalra ajánlom !
Ha mint kisértet jönnél
a végképp befejezettből,
talán tudnánk is
egymással beszélni.
Egy darabig azt hittük,
kezdhetünk valamihez közösen.
Valami többre gondoltunk,
mint aztán egyre kevésbé.
Veled most nemigen tudom, mi van.
Az omlatag társalgás maltere
lett egy időben homályos tébolyod,
önpusztításod mutatványai
összeterelték a szétszéledő
magánfigyelmeket alkalmilag -
abbamaradt ez is.
Fülemben az éjszaka csendje, mint
a sivatag homokját tépkedő szél,
állandó és közömbös.
Itt vagyunk, ne is firtassuk, hol.
Te is, én is.
Hát beszéljünk egymással.
Főoldalra ajánlom !
A lány leült a kútnál
és szép volt, mint a kút,
melynek mélysége lentről
fel, az arcára hullt,
a kőalak mögötte
majd megveszett, hiszen
rangban hozzákövülni
nem volt reménye sem,
a lány leült a kútnál
és elmosolyodott,
az örökkévalóság
percekre tört legott,
felkaptam egy darabját
s elfutottam vele,
nehogy egy moccanás, egy
zörej visszavegye.
Csak nékem rendeződött
így össze ez a kép.
S immár kimerevített
tökély a töredék :
az elcsent pillanat már
örökös programom.
A lány leült a kútnál.
Azóta szomjazom.
Főoldalra ajánlom !
Hideg dovebber dzsípős szele jő
biatta bost bidded bező kopár,
oda az egyhe, őszies idő,
s elbúlt a Gyár.
Deb tudob, bilyen erős akarat
lelkesít, hogy daloljod bég a száj,
bégis dalolok, bitt a badarak,
bert hát buszáj.
Bost búcsú déked, trillázó patak,
ti rózsák, badarak, te tarka rét,
búcsú déktek, artikulált szavak,
áldott beszéd!
Zöld gyep, árgyas erdő, búcsú déked,
búcsú déked, vidáb, gyári lagzi,
begtört szívvel sebbi bást deb kérek,
csak hogy - hapci!!!
Főoldalra ajánlom !
Nem tudom, milyen
a krokodil szája kitátva.
Az állatkertben
csak messziről láttam,
s az állatkertben nem olyan,
hiszen világos, hogy nem olyan
a krokodil szája kitátva,
mint a krokodil szája kitátva.
Nem tudom, hogy milyen a szemed.
Hetente egyszer láttam,
külön erre a célra,
hogy lássam a szemed.
S hetente egyszer nem olyan,
hiszen világos, hogy nem olyan
a szemed, mint a szemed.
Biztosan nagyon
ronda vagyok veled,
amilyen ronda egy elvadított,
hetente hatszor elvadított
ember lehet, amilyen
a krokodil szája kitátva.
Főoldalra ajánlom !
Jó Hold, ki békén szenveded
kéretni sápadt képedet,
kihez boldog, boldogtalan
sóhajtva járúl úntalan,
hallgass meg egyszer engem is,
nagy tisztelődet - igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
ezt így szemedbe mondanom;
vagy jobban szólva, még soha
rád nem szorúltam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
holott fejérlik ama ház,
tekints be kisded ablakán,
megette űl egy barna lány.
Talán épen most vetkezik
a gyöngyöm! S rám emlékezik;
vagy mint ím, szinte magam is,
még asztalnál űl a hamis
és csintalansággal tele
kezében nyugszik szép feje.
Igen tehát! Ha majd benézsz,
ajkán, mely édes, mint a méz,
nevemben egy szűz csókot hagyj
egy csókot - adni nem oly nagy -
s mondd, hogy ha már úgyis szeret,
szeressen inkább engemet.
Hisz az miébe sem kerűl,
s engem mulatna vég ne'kűl;
s ha már szeretni fog talán,
mondd, hogy szeressen igazán.
Mert az már mégsem illenék,
ha végre szarvat öltenék.
Mondjad, hogy én őt szeretem,
mig el nem hagy lélekzetem,
s hogy, ah, ha szíve meg nem szán,
ég szent Mihál visz el lován.
Mondd, hogy forró szerelmemért
nyujtson szerelme méltó bért.
Mondd, hogy ne légyen változó,
s hűségi eske puszta szó.
Mosolygasz? Csintalan sugár!
Bolond beszédek, úgy-e bár?
Aligha úgy nem lesz; no hát
jó Hold komám, csendes jó éjszakát!
Főoldalra ajánlom !
Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy
mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy mostmár mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig a tested hosszán,
végig az életemen.
Havazni fog a mennyezet,
a telefonkagyló, ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég,
ha hátranézek.
Megrekedt fák és
megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál,
az elsötétített földeken megül,
a háborús menekülőket megkoronázza.
És tudtam már,
hogy nem leszek egyedül,
elkísér ez a hóesés,
ahova megyek,
leül mellém a vonatba,
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik
s levegőtlen városok
éjszakájában.
Megszólít anyanyelvemen
s országot hódít nekem,
mert országot hódítani te akartál.
S ha már hazám se lesz,
mert nem lesz erőm vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.
Főoldalra ajánlom !
1.
ne dédelgesd akit vertek
sose ringasd inkább verd meg
hogy a sorsra ráismerjen:
vernek megint – rendben minden
2.
add a durvát – úgy csald vissza
kevesenkint napról napra
úgy fordítsd meg szépen lassan
máskülönben beleroppan
3.
készülj hogy a kínt megosszad:
minél jobb lesz annál rosszabb
maradj állva ne kerüld ki
míg tanul majd visszaütni
4.
tükre tükre mondd meg néki:
mást lát hogyha másképp nézi
bárha képen köpne téged
szokva azt a vágyott képet
5.
hogyha végül nemhiába
s minden szépen összeállna:
kész a ház terítve asztal
jaj ne hidd hogy ott marasztal
Főoldalra ajánlom !
Januárnak első napján
hogyha földerül a reggel
megjelennek nálam, érzem
férfiak, nők nagy sereggel.
Január hó első napján
elhagyott, bús kis lakomban
évről-évre népvándorlás
és idegenforgalom van.
E szomorú évfordulón
harci zajjal nekem esnek
a házmester, a mosóné
inasa a fűszeresnek.
A szemetes, rikkancs, hordár
és akiben sok a fortély:
táska nélkül, mint magánfél
látogat meg most a borbély.
Jön a tejes, jön a fürge
pikkoló, az apró-cseprő
jön, de nem kéményseperni
sötéten a kéményseprő.
S kihez sohse volt szerencsém
jönnek, jönnek mintegy százan
ó miért is részletezzem
ó miért is magyarázzam!
Rámtámadnak, rámorditnak
zordon hangján egy zsiványnak
és részemre állítólag
boldog újévet kívánnak.
"B. u. é. k." nyomtatvánnyal
elszánt arccal mind rám támad
B. u. é. k., B. u. é. k.
négy betűben mennyi bánat.
Tele van a kezük, szájuk
ujévvel és boldogsággal
ó, úgy értik mind a kettőt,
hogy a pénzem nyújtsam átal.
S én átnyújtom hősiesen
a tömérdek szép ezüstpénzt
szegény szabóm, hogyha látná
szívszélhűdést kapna tüstént.
És megfogyva és letörve
állok majd ott én, a bamba
míg családom, amely koplal
sírva borul a nyakamba.
S rebegem, mint minden évben
félig halva, félig ébren
hogyha senki nem kívánná,
mily boldog vón' az újévem!
Főoldalra ajánlom !
Szaval: Németh Kristóf
Főoldalra ajánlom !
A nagymamánál jó,
csak ott jó igazán.
A nagymamának sok keze van,
tesz-vesz szaporán.
Egyik kezével főz,
a másikkal mosogat,
a harmadikkal fejemen
egy dudort borogat,
a sokadik kezével
kinyitja a tehénen a csapot,
s a tehénből máris
friss, meleg tej csobog.
A nagymamánál jó,
mert ott van nagyapa,
aki a mezőről tücsökszavú
estét hoz haza.
Főoldalra ajánlom !
Én édes Jézuskám
arra kérlek téged
hozzál nekünk, hozzál
egy kis szegénységet.
Nem azt a vadságot
nem azt a vakságot
nem azt a fertelmes
csúnya gazdagságot.
Csak a szegénységet
a szegények jussát
tisztuljon már innét
ez a nagy kódusság.
Hozzad vissza Jézus
azt a szegénységet
búbos kemencében
mikor csutka égett.
Tepsiben a kolbász
zsírjába henyéljen
este lámpa süssön
rádió zenéljen.
Szűr kerüljön újra
a magyar vállára
csizma a lábára
végre valahára.
Dohányt a pipába
mindennap vehessen
egy komisz Leventét
szájába tehessen.
S ne legyen probléma
se Memfisz, se Mirjam
ezt a Budapestet
én is jobban bírjam.
Hogy több mosolyt lássak
füttyöt, nótát halljak
mindenki bajába
hogy belé ne haljak.
Én édes Jézuskám
csudáid mívével
hátha boldogulnál
az urak szívével.
Állást adass, áldást
ne hiába kérjék
s emeltesd fel Jézus
gürcölőknek bérét.
Jézuskám az égből
nézzél le ezekre
karikagyűrűt tégy
a csupasz kezekre.
Aki szerelmes lett
hadd lehessen páros
friss fészekkel végig
rakódjon a város.
Óh nem kell a kiskert
s ház körül akácok
szűk emeleten csak
kétszobás lakások.
Bútor legyen bennök
gyúródeszka, teknő
legyen egy kutyó is
gyerek meg majd kettő.
Ezt a leányságot
ezt a legénységet
intézd el kis Jézus
ezt a szegénységet.
Jézuskám ezt hozzad
kérve kérlek téged
ezt az ügyes, kedves
édes szegénységet.
Főoldalra ajánlom !
Jött a karácsony és nem tudtam,
hogy milyen ürügyet találjak
arra, hogy felhívjalak téged
arra, hogy ismét rád találjak.
Van-e égősorod, van-e izzósorod?
Csak ennyit kérdeztem én.
Van-e égősorod, van-e izzósorod?
A fény nekem a remény.
Nem köt már minket össze
sem hús, sem a csont
nem köt már össze
sem a szív, sem a száj.
Nincs köztünk semmi,
ami kötelező lenne,
semmi sem, ami muszáj.
De van-e égősorod, van-e izzósorod?
Csak ennyit kérdeztem én.
Van-e égősorod, van-e izzósorod?
A fény nekem a remény.
Főoldalra ajánlom !
Pásztorok, jó pásztorok
nagy tüzeket gyújtsatok
megszületett a kisgyermek
kit bölcsőbe most emelnek.
Mellette áll, nézi Sára
könnyét könnyein át látja<
fenyőfáról gyanta csorran
angyal jár kint, ablak koppan
beengedjük, megpihenjen
mellénk üljön, énekeljen.
Pásztorok, jó pásztorok
tömjént, mirhát hozzatok
zsebetekben arany diót
égi békét és földi jót.
Csendesség ül most a tájon
mosoly látszik minden szájon
házak fölött felhők szállnak
suhognak fent ezüst szárnyak
gyermeksírás bölcsőt ringat
falon kék árnyék bólingat.
Pásztorok, jó pásztorok
a hírünkkel fussatok
járjatok be messzi földet
kék hegyeket, szelíd völgyet
örömünket hírdessétek
boldogságunk elvigyétek
csengőszóval suhanjatok
kövessétek a csillagot
kelet felé és nyugatra
hol a szívet jóság lakja.
Főoldalra ajánlom !
Békesség most tinéktek emberek
örvendezzél derék világ
hangozzatok jámbor legendák
zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák lobogjatok föl
bóduljunk tömjénnek szagán!
Szép dolog ez! Így kell csinálni
minden karácsony-éjszakán.
Hejh, szép az istenes legenda
a csillag, a jászol, az élet
ki lehetne még vele húzni
talán még néhány ezer évet.
Békesség hát néktek emberek
örvendezzék a vak, a béna:
a jászol benne van a legendában
s a jászolban benne a széna.
Különben is az élet csupa vígság
útvesztőkből csillag vezet ki
a pásztorok és bölcs királyok
szinte futnak - egymást szeretni.
S a betlehemi félhivatalosban
miként egykor meg vala írva:
mindenkit jászolánál várja
az arany, a tömjén, a mirrha.
Örvendezzél derék világ
harsogjatok jó égi villik.
Örvendezzél derék világ
te meg vagy váltva, tudniillik.
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat
ennyi kis fény tán a világnak.
Odakint szörnyű nagy a kétség
odakint szörnyű a sötétség.
Odakint szörnyű vaksötétben
sirály sikoltoz, vércse vijjog
bagoly huhog, kóbor eb szűköl.
Odakint valami nagy titkot
rejteget a sötét világ.
Jó lesz mormolni szaporábban
a szent zsolozsmát, bibliát.
A föld könnyektől terhesült meg
s a terhesült föld ing, remeg
a vajudó kínnak gyümölcse
nem lehet más, csak szörnyeteg.
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt
és rettentett a földgolyón
vad orkánban kitörni készül
világot törve, rombolón.
Évezredes tragédiának
bosszuló vége fenyeget
vad-éhesen, vad harcra készen
állnak iszonyú seregek.
A Messiást nem várják immár
nem kell többé a Messiás
hazug a megváltás meséje
szentségtelen a Szentírás.
Hazug minden, amit az ember
évezredekkel istenné tett
csak egy igazság - közös jussú
s egyenlő végű - ez az élet.
Ám ne nézz ki az éjszakába
örvendezzél, derék világ
hangozzatok, jámbor legendák
zsolozsmák, bibliák, imák
ne halljátok a föld-dübörgést
menjen tovább a szürke élet
közelg a földi végitélet.
Addig lobogj csak kicsi gyertya
harsogjatok csak égi villik
örvendezzél derék világ
te meg vagy váltva, tudniillik.
Főoldalra ajánlom !
mindig valami más kerül elő amint
a kíváncsiság leporolja a tényeket
mást talál bent és mást odakint
nem a valóság, a remény tévedett
a változatlan érzés sorsom iránytűje lett
tévedékeny időkben talán eligazít
irtózatos messzeségből jön az üzenet
ami nincs, mert eltévedt, pótolja a hit
embertársam, vajon tudod-e miről beszélek
miféle rakományt visznek a szavak
a bizonytalan érvek nyája szerteszéled
minden kérdésben a félelem matat
Főoldalra ajánlom !
Elege van és elege lehet
a sumákolásból, a hangszálból
elege van a népség igazából
melynek bőrére ügyetlen kezek
ásítva vernek marhabélyeget
hisz a marha ki nem tör a karámból
hisz óvja őt a jászoltalan jászol
azt hiszem, ebből elege lehet
Elege van a pásztorok
sötét tekintetéből
ostorok rekedt csattogásából
sunyi részegek taktikájából
mikor az övét árulja mind
a bőrét, ösztönét, szabad futását
orra lüktetésést, a kemény szél
otromba ölelését árulja el
a sprészagu cseléd
Elege van a Gáspár, Boldizsár
büdös tömjénéből, matt aranyából
faggyúvá töpörödött mirhájából
benőtt homlok, megroggyant csizmaszár
bólogat három ütődött király
s úgy néz a rózsaszínű csecsemőre,
hogy annak is elege van előre
az egész hercehurcából, mi rája vár:
Ordít, nyivákol vak csillagai,
bélcsikarásos barmai
csökött és kisstílű júdásai között,
hogy látja, - nincs is kit megváltani.
Főoldalra ajánlom !
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikákra.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-űr szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
S nem vélted rossznak a zord életet
te, kiről zengjük, hogy "megszületett"?
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Főoldalra ajánlom !
Mikor születtem, a kezemben kés volt
- azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
embernek születtem én.
Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.
Én nem emlékezem és nem felejtek.
Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek,
- ha én nem, te megleled.
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.
Főoldalra ajánlom !
Szaval: Németh Kristóf
Főoldalra ajánlom !
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.
Főoldalra ajánlom !
Ki vagy te, aki
visszafogtad futásomat?
Mért vagy erősebb,
mint az ösztön,
mely más utat mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba sem álltam az idővel,
most alkuszom vele; hiába érzem,
hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát,
lebeg az együgyű reménység,
hogy te meg én, s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szivünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
Ó, talány, ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,
jó mezőn futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,
úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?
Téged, vagy a mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Mily zavart e szív.
Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis repülök?
Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás, vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.
Főoldalra ajánlom !
Egyszerű ember volt apám
és nem hagyott semmit se rám,
se pénzt, se nevet, se tanácsot,
legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
sokszor de balga utamon,
örült, ha vakmerőn repültem,
és nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
kezem megfogta. Szeretett.
A szive egy volt a szivemmel,
mért nem lehettem olyan ember,
mint az apám?
Halk, szűkszavú volt és szerény,
a bánat fátyla volt szemén,
sok élőt, sok halottat gyászolt,
az élet néki pusztaság volt.
Száz keserűség pohara,
kegyetlen, izzó Szahara,
örök homok, kevés oázis,
sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
mért nem tanultam tűrni én is,
mint az apám?
Mikor az ideje letelt,
lázadozón nem feleselt,
meghalt, mikor meghalni kellett,
senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
add, én is így mehessek el,
éjjel, sötétben, észrevétlen,
büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
haljak meg én is egyedül
egy vén diványra ráborulva,
és senkire se rászorulva,
mint az apám.
Főoldalra ajánlom !
Mondd kedvesem, milyen, milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet, ölet sosem lel?
Milyen a part, ahol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe,
mely lassan megtelik már Tevéled?
Mondd kedvesem, milyen a tenger?
És milyen ott a szél hízelgése,
milyen ott a magány, szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a sziveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte a hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen,
s a bánat lőttszárnyu madarának
milyen idomító nevet, s milyen
hessentő kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - Félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány,
ahol oly szorosak az ölelések?
Mondd kedvesem, ahol a tengernek,
a fénynek, a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e
a bennünk fogant, féltve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szivünket felveszi ölébe egy éjjel,
a közösség hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát!
S ne részegedj a kibernetikus szörnyek
vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: a fény, idő,
az emberi lélek ostromló háborgásaiban
fuldokolva a jövő eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptü utódunk, ha
majd falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait,
ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?
Főoldalra ajánlom !
Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó teli korsóm,
friss hajnali harangszóm,
csendes, nyugalmas álmom,
napfényes délutánom!
"Szerelem" - ezt már írtuk,
prózába, versbe sírtuk.
Szerelem: - olcsó szó ez!
Szerelem! Így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
a mátkám és a bátyám.
Kicsiny fészkes madárkám,
ideál, szent, komoly, nagy,
pajtásom, kedvesem vagy.
Hittel és emberséggel
első Te, kit vállallak.
Kit szívvel, szóval vallak,
és álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
kiért tán ölni tudnék,
Te édes-kedves társam,
miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?
Főoldalra ajánlom !
Először aludtam veled.
Micsoda húsod van neked!
Forró a szád, gödrös az állad,
a bőröd vadító szagú!
Halálomig kívánlak!
Másodszor aludtam veled,
meghallgattam az életed,
ki szeretett és ki utált -
nem lehetett könnyű neked,
reggelig be nem állt a szád.
Harmadszor aludtam veled.
No, dehát ki hallott ilyet,
folyton csak tenni-venni...
Fordítsd felém a feneked,
hagyj egy kicsit pihenni.
Főoldalra ajánlom !
Feküdtél sujtó fény alá:
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.
Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.
Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.
Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.
Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sujtó fény alá,
keltsen a fölismerés.
Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés
amikor nincs kegyelem.
Főoldalra ajánlom !
Elmúlnak így azt estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullom, de sóhajom
utánad felemel.
Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
Főoldalra ajánlom !
Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, melyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni;
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
Főoldalra ajánlom !
Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a bőrre tapadó inget,
cipeljük pőre kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándékot szándék félve kerülget,
karjatárt árnyék lopva feszül meg,
szólsz botladozva, szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.
Szempillád néha nyugtalan rebben,
mint lüktetés a kötözött sebben,
s szavunk a semmi rácsához koccan
kétemeletnyi hűvös magosban.
Valami lomha időtlenség
süketen kongja ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtönodvából feltör.
Feltör dübörgőn az a parázsló,
magát veszejtő, meg nem bocsátó,
el nem eresztő, eszelős
fojtott kényszerűség,
vérünkbe oltott védtelen hűség.
Az a sikoltó, láncokat oldó,
borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,
emberi szóval nevezhetetlen,
amitől félsz és amitől félek,
amiért élsz és amiért élek.
Főoldalra ajánlom !
Szaval: Erhardt Rachel
Főoldalra ajánlom !
Akarok még hinni az életemben
s a mások életében - akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.
Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is
megbocsásson, ki tettenért
a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.
A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,
s emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rámtalált:
kaptam egy életet és egy halált.
Főoldalra ajánlom !
Hazugság hogy túlélni
mit gyomor nem bír el
hazugság meglapulni
amikor ütni kell
Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel
Fondorlat az alázat
hogy majd valamivel
kijátsszuk mit a börtön
rácsával ránk lehel
Csalás bunkerba bújni
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni
ki-ki maga felel
Árulás egyezkedni
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot
ha belehalni kell.
Főoldalra ajánlom !
Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban…
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.
Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt kihamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen -
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.
Főoldalra ajánlom !
Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.
Főoldalra ajánlom !
Minden vagy, ami nem lehetsz,
egyre ragyogóbb, egyre szebb,
kirajzolódó, mint a seb,
amit farkasok ejtenek a szívemen,
s ha nem lehet, akkor sem tudok
véremet veszítve élni, csak veled.
Főoldalra ajánlom !
a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt, ami még megmaradt
nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat elől
mielőtt testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt
mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet
nem tartani már számon azt, hogy mennyi
indulat nélkül nézni, hogy pereg
perc, nap és év, minden és semmi, semmi
Főoldalra ajánlom !
sokat gondolok magára mostanában
ott rejtőzött valahol agyam rejtett zugában
és most megcsillant, mint tócsa a napsütésben
ki hitte volna még, tegnap nem gondoltam én sem
hogy így lesz, életem spirituális része lett
ez az egész olyan váratlan, annyira meglepett
hogy válaszol majd, nem is reméltem
magával így reményt, fájdalmat cseréltem
észrevétlenül bőröm alá költözött, ráfonódott
a csontjaimra, nem tudom a közelség mire ad módot
ne féljen, nem kérek semmit magától
amit érzek, gondolok, néha röpít, néha meg gátol
azt mondja Nietzsche, más a szó és más a tett
egy költő pedig, hogy csak az van ami lehet
úgy gondolni magára, ahogyan én gondolok
talán tapintatlanság, de jó okom van rá
minden kis gesztusát dekódolom
merész fölismerések mocsaráig jutott az ész
elképzelem és ez olyan jó, hogy megfogom a kezét
ha Istent ismer, gondolatban se vét, hát jó
visszafogom magam, csak az legyen, de az nagyon
ami van, elhasználódik, elvásik
az ember míg eljut a tündöklő pillanat peremére, a vágyig
melynek sötétlő mélyén ott a másik
leszáll az októbervégi est, vigasztalanul esik
a világ elveszítette vidámabb színeit
a zöld sárga lett, majd barnaként szelelt el
szél-kócolta dáliákat tett a vázába reggel
a lecsupált kertben még tartja magát néhány
zaklatott őszirózsa és dália, megérhetnek még egy-két napot
beleremeg, amikor kinéz a párás ablakon
hova menekülhetne, nem mutatja semmi nyom
sorstársának érzi a megnyomorított kertet
ahol a szél nedves szirmokat és leveleket emelget
s messze a folyóparton túl, sovány fák mögött
hatalmas fehér báláit görgeti a köd
ősz van nagyon, de még nincs veszve
minden jöhet szép és jó életembe
lehet hogy egyszer majd meglátogatom
addig is ezt a reményt pátyolgatom
rejtegetem, fényesítgetem
a bőrömön összegyűlt napfényt viszem el magának
melegét élretem legszebb nyarának
sose kérdeztem még, volt-e valaha boldog
körültáncolták-e szívét örömök, kis koboldok
voltak-e, vannak-e álmai a boldogság, tudom
mindig egy fűszál éjjelében tűnik tova
ami emberi, csak annyira örök mint vízbe dobott kő
nyomán hangtalanul gyűrűző vízkörök
egy perc sem telik belé és elsimulnak
ránctalan víztükör rejti a mélyt, a múltat
a kezdet nem ezt igérte, sokat veszítettünk
de azért még így is megérte, sok szép lett általunk megélve
mindazért amit kaptunk és kapunk még, itt vagyunk
cserébe éjszaka lesz ha vége a napnak
véget ér az éj és itt a reggel
a semmi gödreit próbáljuk betömni életünkkel
mindig minden átadja helyét valami másnak
szeretünk, így vetünk tőrt a halálnak
nem tudom eloltani a tüzet, mely
lefojtva izzik bennem szakadatlan
Istenem, hol vagyok, magamra maradtam
vigyázzon, eltörök ha durván eltaszít
csorba edénye leszek az eljövendő időnek
mosolyt cseréljünk inkább, mint könnyet
adjon lehetőséget hogy szépen visszavonuljak
én nem tudok összekötni jelent és múltat
néha úgy gondolom hogy megszökött innét
és falura költözött, ahol csönd van és nyugalom
szívét szelíden körbefolyja az idő
tűnődve gondol az elmúlt és jövendő napokra
kicsiny szigetének uralkodója foglya
ki tudja mit visz és mit hoz a holnap
semmi sem múlik el egészen, lesz ami volt
és lesznek akik valaha voltak
Főoldalra ajánlom !
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű lehelleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?
Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn
az ideges bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg,
hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék, ahol te vagy?
Oda süllyedt a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam útamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.
Főoldalra ajánlom !
A bal oldali listából egy időintervallum kiválasztásával megtekintheted az ahhoz tartozó bejegyzéseket.